A szerelem és a halál gondolata Ady Endre költészetében

(1877-1919)

---

   Ady Endre életében fordulópont volt Brüll Adéllal való megismerkedése. A verseiben Lédának becézett művelt, érzékeny és büszke asszony szabadon gondolkodott a szerelemről. Házasságban élt, férje tudott Adyval folytatott viszonyáról.

   Ady, Léda hatására fejlődni kezdett, megismerte a világirodalmi költészetet, elutazik Párizsba, ami a művészetek városa. Stílusa szimbolista lesz.

   Viszont ez a szerelem nem tartott örökké, formálisan 1912-ben szakadt meg. Ady utolsó Lédának írt verse az Elbocsátó szép üzenet, ami kegyetlen, igazságtalan és gőgös vers. Ezennel végleg lezárult a Léda-korszak életében, és Ady belevetette magát a „szabad életbe".

   A Lédával való szakítás után rengeteg szerelmes levél érkezett Adyhoz. Az átlagos levélírók között feltűnt neki egy 16 éves lány: Boncza Berta, aki más hangon és más stílusban közeledett Adyhoz. Berta rokoni kapcsolatra hivatkozva éveken át küldte leveleit Adynak, amelyekre Ady válaszolgatott. Ez a rokoni hangnem azonban elhomályosodott, egyre szerelmesebb és intimebb lett. Ady türelmetlenebb lett és meglátogatta Bertát Csucsán.

   Ekkoriban a lány már 20 éves volt, és Ady megkérte a kezét. Adynak aggályai merültek fel aziránt, hogy elvegye-e ezt a fiatal és egészséges lányt, a maga 37 évével és rongyolt egészségével.

   Az esküvőt megtartották Budapesten, első éveiket Csucsán töltötték.

   Ady kései szerelme, az ifjú asszonyba való kapaszkodás menedéket nyújtott a számára. Erről a megnyugvásról szóló versei a Csinszka-versek -Csinszkának becézte- amiben nyoma sem volt a később megromló házaséletnek.

   Egészsége hamar romlani kezdett, és megjelentek verseiben a halál gondolatai. Majd 1919-ben tüdőgyulladásban meghalt.

A SZERELEM:

Léda-szerelem:

Léda a diszharmonikus szerelem megtestesítője volt Ady életében. A két erőteljes egyéniség kapcsolata miatt állandó lelki feszültség volt köztük. Szenvedve, de büszkén vállalták szerelmüket, ami miatt rengeteg megaláztatás érte őket. Léda zsidó származású és férjezett idősebb asszony volt. A nyíltan felvállalt szerelem mindkettejük számára egy szerre volt üdvösség és kín, öröm és gyötrelem.

   Viszont ez a szerelem valódi volt, Léda igazi társ, és nem csupán partner.

   Ez lázadó szerelem, Ady Léda-verseiben tehát lázadás szemlélhető. Lázad a szürkék ellen, a hagyományos szerelem ellen, verseiben megnő a harag és az indulat.

   Először ír nyíltan a testi szerelemről verseiben.

   Héja nász az avaron

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás húsába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.

   Megjelennek a diszharmonikus szerelem fő motívumai. Nem boldogságot és nyugalmat sugallnak a jelképek, hanem örökös mozgást, gyötrelmes fájdalmat és céltalanságot. A szerelem szimbólumai itt a héják, amik megtestesítik az intenzív szerelmet, a dúló csókos ütközetet az egymás húsába tépést. Bántó és kellemetlen hanghatások kísérik a szerelmi vágyat: vijjogás, sírás és csattogás. Olyan, mintha a szerelmük a vég felé készülődne.

   A szerelmük a nyárból az őszbe tartott, azaz a boldogságból a boldogtalanságba, az ifjúságból az öregedésbe. Ez az út egyre gyorsulni kezd. A rohanás végül megáll „valahol az Őszben" és lehull „az őszi avaron". Az intenzív héjanász tehát az élettelen avaron ér véget.

   Jelen van a költeményben a céltalanság, viszont észlelhető az emberség, a gyöngéd jóság is.

   Lédával a bálban

Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.

»Kik ezek?« S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.

Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.

   Ebben a versben baljós és szomorú hangulat uralkodik. Sejtelmes vízió fejezi ki a boldogtalanságot, az elmúló ifjúság és szerelem tragikumát.

   Kétféle szerelem ellentétére épül a költemény. Az egyik oldalon áll a „víg terem" a másik oldalon „egy fekete pár". A „víg teremben" boldog párok vannak jelen, tavaszi, nyári színekkel és a szerelemnek még örülni tudó gyanútlan mátkapárok. A fiatalok boldogságával szemben viszont megjelenik a „fekete pár", ami hatására úrrá lett a rettenet. A „sikoltó zene" elhal, a párt bús csönd és némaság kíséri. A forró örömöt a téli szél hidege űzi el, a nyári színeket legyőzi a feketeség. A fiatalok dideregve és sírva reppennek szét, eléjük állt a szerelem elmúlása a táncoló halott szerelmesekben.

   A vers azt sejteti, hogy nincs igazi öröm, nincs megváltást ígérő szerelem, a boldogság mögött ott lappang a könyörtelen boldogtalanság.

   Elbocsátó szép üzenet

Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsúztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott diszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben.
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzámtartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

   A többszöri szakítási próbálkozások után végül az Elbocsátó szép üzenet kegyetlensége vet véget.

   Az évek multával Ady fölébe nőtt a lassan öregedni kezdő nőnek, most pedig gőgös magasságból kezdi küldeni szavainak halálos ütéseit Lédára. A szerelemről leszed minden díszt, amit eddig ráaggatott, és kíméletlenül kimondja, hogy szerelme már rég nem volt igaz.

   Úgy véli, hogy ez a szerelem csupán egyoldalú volt, Lédától nem kapott semmit, viszont ami Lédában értékes dolog van, az Adytól származik. Kifejezi, hogy ez a szerelem már semmit sem jelent, és már csak megbántani képes Lédát, ezért jobb lesz, ha minél előbb szakítanak.

   A mű végén, teljesen megalázza Léda személyiségét. Azt mondja, Léda életének nem lett volna értelme Ady nélkül, és minden, amit kapott Adytól származik.

   Legfőbb célja, hogy gyorsan megszabaduljon Lédától, ezután már nem érdekli, mi történik vele, hiszen úgyis csak Ady hírnevének árt.

   Ez az igaztalan költemény nemcsak egy asszony megtagadása, hanem az egész szerelemé is. Több korábbi verseiben is szó van arról, hogy minden nőben csak önmagát szerette, de most nyíltan odaveti, hogy az ő szerelme a „magam imádó önmagam imája".

---

Csinszka szerelem:

   A háborúban letisztult szerelem védte meg Ady emberségét. Csinszka csupán menekülés volt számára, nem az igaz, lángoló szerelem, amit Lédával érzett. Ez a szerelem is fontos számára, az életbe való kapaszkodás.

A Csinszka-versekre jellemző a szándékos egyszerűség, a köznapi beszédhez közelített nyelv.

   Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel,

fogom meg a kezedet.

Már vénülő szememmel,

őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán

ősi vad,kit rettenet űz,

érkeztem meg hozzád

S várok riadtan Veled.

Már vénülő kezemmel,

fogom meg a kezedet.

Már vénülő szememmel,

őrizem a szemedet.

Nem tudom miért,meddig

maradok meg még Neked,

de a kezedet fogom

s őrizem a szemedet.

   Az öregedő férfi féltő, szerelmi vallomása. Elsősorban a társra találás vigasza, az otthonóvó béke jelenik meg a versben, Csinszka személyisége háttérben marad.

   Az ismétlődő sorok népdalszerű egyszerűséget hangsúlyoznak. Az egymást fogó kéz és az egymásba néző szem képe biztonságérzetet áraszt. Sugallja a védő, gondoskodó szeretetet. De a felszín idillikus nyugalma mélyén ott lappang az elválás és a halál gondolata.

   A második szakaszban a rímek eltűnése háborús rettenetet közvetít. A lírai én az „ősi vad" -Ady- az üldözött állat félelmét fejezi ki, amit a hazatérés motívuma enyhít. Bár igaz biztonságot ez sem jelent, hiszen otthon is az ideges várakozás lesz jelenlévő érzés.

   A harmadik versszak az első szó szerinti megismétlése, viszont az érzelmi-hangulati háttér már megváltozott. Már magába szívta a második szakasz riadalmát, így ugyanaz a költői kép már nem csak a biztonságérzetet sugározza, hanem a pusztulástól való félelem görcsös egymásba kapaszkodását is.

   Ez a motívum érzékelteti a záró sorok szorongó kérdéseit. A kérdésekre azonban nincs válasz, az élet felborult rendjével azonban szembekerül a szeretetvágy. Ezt őrzi az egymásba kulcsolódó kezek és az egymást őrző szemek harmadszorra visszatérő motívuma.

   Nem a megnyugvás békéje tölti fel a verset, hanem az emberiség megóvásának szándéka.

   De ha mégis?

De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán oda-adta,
A te tűrő, igaz kezeddel.

Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dulásban.

Mikor mindenek vesznek, tünnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bünnek.

Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Tarts meg engem igérő Multnak.

Tarts meg engem, mig szögek vernek,
Véres szivemmel, megbénultan,
Mégis csak tegnapi embernek.

Karolsz még drága, kicsi társam?
Jaj nekem, jaj ezerszer is jaj
Ebben a véres ájulásban.

   Ady már nagyon beteg volt, amikor ezt írta. Jelen van az elmúlás gondolata, újra felelevenednek Adyban az emberi érzések. Még a régi fényben ragyog a Csinszka szerelem.

   Kedveskedik párjának: „Drága, kicsi társam". Túl akarja vészelni a háborút, szinte könyörög ezért Csinszkának. 4-szer is könyörög, hogy „tartsa meg", Ady fő célja a közös megmaradás, és a túlélési remény lesz. A lírai én helyzete bizonytalanná válik, a hovatartozás igénye szólal meg. Az 5. versszakban bizonytalanná válik, a halál lehetősége, a remény elégikus lesz, Krisztuskép jelenik meg.

   Tehát az első versszak még reményt fogalmaz meg: a túlélés, a megmaradás reményét. Az utolsó versszakban már szinte nyoma sincs a reménynek, a tragédia érzet kerekedik felül, de a vers hangulata még nem tragikus, hanem elégikus.

   A vers szerkesztése lefelé hanyatló.

---

A HALÁL :

   A halál, a halálvágy és az elmúlás nosztalgiája; a francia szimbolizmus jellegzetes témája koránt jelent meg Ady költészetében. A Vér és arany c. kötetben már saját ciklust is kapott: A Halál rokona.

   A betegségének romlása, és a háború a halált sejtette a költővel.

   Az eddigi verseiben feltűnt már a halál gondolata: Léda-versekben az „őszi avarba való lehullás" jelképezte.

   Istenes verseiben is jelen van a halál gondolata: Álmom: Az Isten ® céltalan, feladja a harcot, megáll, és arra gondol, meg kellene halnia.

   Hazaszereteti verseiben a nemzethalál gondolata merül fel ® Az idő rostájában.

   Világháborús költészetében megjelennek az emberi értékek elpusztulása, az emberiség féltése.

   A halottak élén c. kötetében csak Ady halála után jelent meg Az utolsó hajók c. verse, amiben a halál motívuma jelen van. A betegsége súlyosra fordult, agyvérzés is kapott és így már nehezet tudott gondolkodni és beszélni. Utolsó verse az Üdvözlet a győzőnek, amiben a baljóslatú magyar népért hívja fel végső, aggódó szavát.

   A végzetes testi betegség úrrá lett a költőn, előtérbe nyomult a halál gondolata. Életének állandó társa a „Halál" volt, de nem ijesztő rémként jelent meg, hanem „szép és nagy Álomként".

   A halál rokona

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak,a nőket,
A sugaras,a bánatos
Ősz-időket.

Szeretem a szomorú órák
Kisértetes,intő hivását,
A nagy Halál,a szent Halál
Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket,
S dér-esős,hideg hajnalon
A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek,poéták,betegek
Menedékét.

Szeretem azt,aki csalódott,
Aki rokkant,aki megállott,
Aki nem hisz,aki borús:
A világot.

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

   Makacsul ismétlődik a szeretem szó, mintha valami szerelmi vallomás lenne, visszájára fordult az élete értékrendje. Ez a vers szerelmet vall a távozóknak, a csalódottaknak, a bánatosoknak, akik a halál felé közelednek. Széppé és szentté vált a Halál, ami bölcsek és poéták menedéke.

   Párizsban járt az ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

   Az egyik legszebb halál motívumot tartalmazó vers, amit Párizsban írt 1906-ban.

   Múlt idővel kezdődik a költemény, ami jelzi, hogy emléket idéz fel. 2 szakaszra tagolandó a vers. Első részben leheletfinom halálsejtelem van jelen, amikor a kánikulába, a forró Nyárba csak egy pillanatra „szökött be" az Ősz. Ami nesztelenül jött és elsuhant. Az Ősszel való találkozás, az elmúlás megsejtése még nem tragikus, csak az elmúlás megsejtése teszi bússá a dalokat. Ezt az érzést még ellensúlyozza a Nyár forrósága, és Párizs jelenléte ® megnyugvást kölcsönöz a költőnek.

   A vers második felében már tragikus élménnyé válik az Ősszel való találkozás. Az Ősz „súgott" valamit, amibe „beleremegett" Szent Mihály útja, nyüzsögni kezdtek a lombok, zörgő falevelek hullottak.

Sietős hirtelenséget fejeznek ki az igék, a csöndbe két hangutánzó szó („züm, züm") vitte bele a halott levelek zizegését. A belső rettenet kivetődik a külvilágra, már a pusztulás hangulata lett úrrá. Eddig a halál csak fölényesen kacérkodó volt, ami hirtelen rút és kikerülhetetlen halállá változott. A lélek a kánikulában valósággal didereg, szembenéz a lét végső drámájával. Ezt a rettegést nem oszthatja meg senkivel, mivel a világ közönyösen veszi körül őt. Az Ősz gúnyosan kacag vissza rá, tehát a költő eljutott az elkerülhetetlen megsemmisülés tragikus felismeréséig. Kiemelte az egyedüllétét és felismerését egyetlen mondatrésszel: „én tudom csupán".

Oldal: Ady: szerelem és halál
Ingyen tanulás csak Neked! - © 2008 - 2024 - ingyentanulas.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat