Kosztolányi Dezső

(1885-1936)

---

A Nyugat első nemzedékének képviselője. Költészetének rokona az impresszionista próza. A modern magyar líra legszuggesztívebb költője: érzelmileg hat, nem nyugodt dolgokról beszél, nem késztet gondolkodásra. A legemberibb témákról ír. Lírájából hiányoznak a hagyományos témák: haza, társadalom. Talán a halál témája inspirálja a legjobban, de nem, mint téma, hanem mint állandó jelenvaló. Fiatalkorától halálfélelem gyötri. Világa olyan, amiről a régi líra nem ír. Csak a 19. sz.-i városi magányos emberben tudatosodik ez.

Őt is foglalkoztatja a homo moralis: erkölcsös ember; és a homo esztétikusz: költő szemben állása. Ismerte a Freudizmust (frajdizmus): álomvilág = a tudatalatti befolyásolja az ember cselekedeteit. Minden regénye 1-1 lélektani regény feldolgozása.

Élete:

Szabadkán született, édesapja: Kosztolányi Árpád, édesanyja: Brenner Eulália. Kosztolányi 10 éves koráig állandóan betegeskedett, ekkor alakult ki állandó halálfélelme. Gimnáziumi tanulmányait Szabadkán végezte. Az irodalomhoz már gyermekkorában vonzódott. Majd Budapesten az egyetemen tanult magyar-német szakon. Első munkahelye a Budapesti Napló. A Nyugat szerkesztője lett, de nem vett részt a Holnap mozgalomban. Első sikere: 1910. Szegény kisgyermek panaszai.

Felesége: Halmos Ilona lett, egy fiúk született: Ádám 1915-ben.

1921-ben kiábrándul a politikából.

1920-as években írta regényeit: Pacsirta, édes Anna.

A betegsége idején egyszer el akart válni feleségétől, majd nagyon szereti.

51 évesen halt meg.

 Lírája:

Sikereit 1910-ben érte el, a Szegény kisgyermek panaszai című kötetével. Megvalósul a szereplíra, a költő beleéli magát egy vidéki kisgyermek helyzetébe. Kettős nézőpont alakul ki: gyermeki és felnőtté. Kisgyermek: rácsodálkozik a világ dolgaira. Felnőtt: visszagondol egykori önmagára.

A gyermekkori hallucinációk és a világ titkaival találkozást örökíti meg.

  Mint aki sínek közé esett

Mint aki a sínek közé esett...

És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép,
és lát, ahogy nem látott sose még:

Mint aki a sínek közé esett...
a végtelent, a távol életet
búcsúztatom, mert messze mese lett,
mint aki a sínek közé esett:

Mint aki a sínek közé esett -
vad panoráma, rémes élvezet -
sínek között és kerekek között,
a bús idő robog fejem fölött,
és a halál távolba mennydörög,
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset:

Mint aki a sínek közé esett.

A refrént 5-ször ismétli meg: Mint aki sínek közé esett...

Hasonlító szóval kezdődik a mű, a halál pillanatát jelenti. Emlékképet hoz vissza, emlékeket idéz fel. A vers elején mozgás van, majd csend. Megfoghatatlan dolgokról és érzésekről ír. Ez a vers egy részletező hasonlat, jellemző rá az impresszionista jellegű látásmód.

Oximoron: „rémes élvezet".

 Mostan színes tintákról álmodom

Mostan színes tintákról álmodom.

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.

Feltételes módban ír. „rajzolás" - a költészetet jelenti; ami az ő szándéka, az írás. A színeknek emberi érzéseket ad: jelzői metaforák. Így a színeknek önálló tartalma lesz. Impresszionista látásmód is jellemző. „Szomorú viola" - szinesztézia.

A mű végén gyorsít, ott már akarja a dolgokat. Kék színnél lelassít. A befejező sorai lehangolóak.

1920-ban megjelenik a Kenyér és bor című kötete, amiben az első vers: Boldog, szomorú dal.

 Boldog, szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

Címtelen vers, melyben ellentét fogalmazódik meg: 2 féle lelkiállapotra utal.

Első rész: van rész; második rész: nincs rész.

Első rész: ebben 10X mondja el, hogy van neki valamije, ezáltal magát szeretné meggyőzni. Az ekkor már jól ismert költő szinte leltárt készít egyéni életéről. Hosszabb ez a rész, a megelégedettségről ír.

Első sor: „Kenyér-bor": Krisztus teste és vére

Első 8 sorban jólétre utaló kifejezések vannak, melyek a polgári, civilizációs jólét eredményei. Elismerésről is beszél: csúcsra jutott a költő: családi boldogsága is van, a fiatal költők hozzá fordulnak tanácsot kérni.

Második rész: „De" kötőszóval kezdődik, ez a vers 1/3-mad része, mégis ez a rész marad meg inkább az emberben. Az eddigi elrejtett keserűség jelenik meg ebben a részben, nem boldog. Az eddigi nyugodtságot felváltja a zaklatottság.

Hiányolja a kincset, ami a teljes boldogságához kell, de ezt nem találja meg. Ebben a műben a kincs a kulcsszó.

A '30-as években klasszicizálódik a költészete, érződik a halál közelsége, az elmúlás könyörtelensége és a megsemmisüléstől való félelem uralkodik el rajta. Halállal való szembenézés: Számadás című kötete.

  Marcus Aurelius

Sárgán hever itt a középkori Róma,
de lángol az alkony,
mint véres oroszlán
s te fönn lovagolsz még
a Capitolium ősi tetőjén,
Marcus Aurelius.

Bronzfejü cézár,
aranyszakállu,
vak ragyogásu szoborszemeiddel
őrködve vigyázol
s én állok előtted.

Császári felség,
emberi nagyság,
roppant pogányság
örök igazza,
bamba tömegtől visszahuzódó,
trón magasában egyedül élő,
koldus imperátor.

Nem kancsal apostol,
nem zagyva keletnek elmebetegje,
fönséges irótárs,
együtt a sziv és fő,
fájdalom és bölcs messzetekintés,
elhagyatott e sanyaru földön,
az, aki él és az, aki fél és
látja a törvényt reszketve, de higgadt
lépttel megy a sirhoz, az értelem égő
lámpája kezében,
megvetve a barbárt,
mindazt, mi hazugság.

Semmi, ami barbár
nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyu.
Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel
rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
a ferde vajákos, ki cifra regéknek
gőzébe botorkál, csürhe-silányok,
kik csalva-csalatva egy jelre lehullnak
s ugy fintorog arcuk,
mint a bolondé.

Csak a bátor, a büszke az kell nekem, ő kell,
őt szeretem, ki érzi a földet,
tapintja merészen a görcsös, a szörnyü
Medusa-valóság kő-iszonyatját
s szól: «ez van», «ez nincsen»,
«ez itt az igazság», «ez itt a hamisság»,
s végül odadobja férgeknek a testét.
Hős kell nekem, ő, ki
déli verőben nézi a rémet,
hull könnye a fényben
és koszorúja
izzó szomoruság.

Messze vagyok már, messze röpültem,
messze az olcsó, hig dudaszótól,
dél és nyugat között csapong az én lelkem,
mindig szabadabban.
Álarcomat itten elvetem, aztán
ujra felöltöm
s járok mosolyogva,
tanulva a türést,
a hosszu alázat gőgös erényét,
szenvedve a mocskot, rejtve riadtan
rongyokra szakitott, császári palástom.

Hadd emelem föl,
hadd emelem hát tiszta, hitetlen,
kétkedve-cikázó, emberi pára-
lelkem tefeléd most,
ki jöttem a pannon
halmok alól s élek a barna Dunának,
a szőke Tiszának partjai közt. Jaj,
hadd emelem föl mégegyszer a szívem
testvéri szivedhez,
Marcus Aurelius.

Marcus Aurelius római kori költő és filozófus a császársága mellett.

Ez a vers egy Ady vita lezárásával keletkezett, szembe akart fordulni Ady hivatalos költészetével, ennek következtében olvasói, támogatói elfordultak tőle, egyre magányosabb lett. Észrevette, hogy a politikai élet felhasználja Ady költészetét a saját érdekeikre. Így eltúlozta Ady hibáit, kisebbítette értékét. Ez felháborodást váltott ki, így Kosztolányi elszigetelődött.

Ez a vers Marcus Aurelius személyiségének méltóságát hirdeti. Filozófiájának lényege: az értelem mindenek feletti tisztelete és az elmúlással való szembenézés. Műfaja: óda.

Formailag rapszodikus sorokat tartalmaz, tehát szabad versre emlékeztető. Belső tartalma egy bizonyos belső feszültséget tartalmaz, a magány felülemelkedik rajta.

Marcus Aurelius szobra a Capitoliumon van, ami így „rálát" Rómára. Ott dicsőítették a győztes császárokat, hadvezéreket. Az egész versen keresztül hangsúlyozza a császár mások feletti voltát. „Te fönt lovagolsz, trón magasában egyedül élő".

Alkony a vers ideje: amikor a Capitoliumon a Nap vörösen világítja meg a szobrot.

Majd ír a császárról: tiszteli és dicsőíti őt.

Majd csak vegetatívan ír róla.

„Kelet elme betegje": Ady - „kancsal apostol, fönséges írótárs".

Halállal való szembenézés is megjelenik a műben. Az utolsó vsz. epilógus, melyben kettéválik Marcus Aurelius és a költő személye.

Egyre súlyosabb lett az állapota, 3X volt rádiókezelésen, 2X röntgenkezelésen, 11X vérátömlesztésen, 9X műtötték meg. A halál közelsége befolyásolja az életét, gondolkodását. Ekkor írja meg a Halotti beszéd és könyörgés című művét.

Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt..."
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Felidézi bennünk az eredeti művet. 2 pillérű vers: 13. sz.-i: „Látjátok feleim..." (idézi fel); 20. sz.-i: a halottban az embert emeli ki.  Arra figyelmezteti az ott lévőket, hogy mindenki oda fog kerülni.

13. sz.-i: a pap legfőbb üzenete a figyelmeztetés = „emlékezz, hogy meg fogsz halni", nem menekülhet el. „az gyimilcsbül halálut evék": figyelmeztet a halálra.

20. sz.-i: az életre figyelmeztet. Az ember múlandó, különben is egyszeri és megismételhetetlen.

A költő a ravatalnál mondja el, és ott beszél az életről, és az emberről. Nem a hívő ember szavai ezek, hanem a humanistáé, ami soha többé nem térhet vissza, megsemmisül. Az egyéniség titkát megőrzi a kéz = mindenkié más (ujjlenyomat) ~ mint egy ereklye. Fény és hő = emberi kisugárzás (20. sz.-i gondolkodásmódra utal).

Kiemeli a hangját, beszédét, jelenteket, és pillanatokat. Így emberközelivé teszi a halottat. Megismerjük emberi jelenlétét, családjához fűződő dolgait, kényelmességét.

„milliók közt egyetlenegy" - megismételhetetlen az ember. Ezt próbálja igazolni, említ távoli földrészeket, múltat és jövőt idéz fel, a halottat még a szerencse sem hozza vissza.

*Halott = bármelyik 20. sz.-i ember, aki nem emelkedett hőssé.

Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az. egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok, itt mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemült kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akar a ketrec.
Egy keltbóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra."

A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik,
gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és sziláidul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóvalobbant
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az elõcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelőúr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépõ,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tûnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelelt se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hogy lelkek és göröngyölt közt botoltam,
megis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

Metaforikusan értendő cím. Egy állapot leírásáról van szó, nem pedig az értelem szerinti jelentéséről. Kosztolányi nem látta meg az a kincset, amit eddig keresett, azaz a természet szépségét. Magát szidja, hogy miért élt eddig, ha nem vette észre az élet szép dolgait. Ezzel szemben viszont minden mást észrevesz, csak azt nem, amit igazán kell.

I. szerkezeti rész: szerénykedve kezdi a művet, párbeszédes kapcsolatot teremtve meg. A versben többször kiszól, ez közvetlenségre utal. Nem tud elaludni, magára irányul a figyelme. A költő a túlfeszített munkától nem tud aludni, felkel és töbssz9r is körbenéz a lakásában. A családja szépen alszik, ez bensőséges, jó kapcsolatra utal.

II. szerkezeti rész: majd kitekint az ablakon, az elbeszélő figyelme magából egyre kifelé és lefelé halad. A kiüresedett létről beszél, az ember olyan, mint egy állat. Leértékelő kifejezésekkel, részvéttel tekint az emberre, aki olyan, mit egy állat.

Elhatalmasodott lét, az emberek csak bábfigurák. Önmagát is ide sorolja.

III. szerkezeti rész: Már lentről felfelé irányul a tekintet. A Földi léttel szemben az égi létre tekint. Hajnalhasadás ünnepi csodáját látja meg a költő. A felnőtt átlép a gyermekkor világába, biztonságába, ahol nem akar mindenre megoldást találni.

Képzeletének középpontjában egy báli jelenet van, amikor a vendégek hazafelé készülődnek, kinyílik a kastély ajtaja, aminek a gazdája az „ég óriása" aki búcsúzik vendégeitől.

Csodálatos a zeneiessége, a gyermek eláruló gesztusával írja le a helyzetet. Megfigyeli a nagy titkot: a „menny tündérei" elmennek oda, ahol minden este bál van.

IV. szerkezeti rész: a költő a gyermekkorból visszajut a felnőttkor világába és bűntudattal fordul magába. Kérdezi önmagát, hogy eddig miért nem vette észre az élet e csodáját, az új élmény szemszögéből értelmetlennek érzi életét, szomorú, hogy ezt csak a halál közelében veszi észre. Kiábránduló rész: a barátjához fordul, elmondja neki, hogy hisz valamilyen áhítatban, de valójában nem is hisz. Bent van a műben a boldogság és az elmúlás boldogtalansága is a műben.

Szeptemberi áhítat

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.
Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hivő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kivánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,
csak az élet örök kincsébe hinni
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nékem, végtelen
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.

-

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös inye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszu út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő
s a boldogságtól elnémul a szóló.

-

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
Minthogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.

Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól
s a télre, sárra és halálra gondol.

Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.

Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatatlan suttogás,
a fák fölött szallag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajit a ködnek
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt menyország?

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldusgúnya is,
jaj hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliába.

Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.

Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az igéret
s az ámulattól szinte égig érek.

-

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak
s mint a kisíkált sárgaréz-edények
a konyha délutánján mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?

Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?
-

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.

Utolsó verse 1935-ben. A középkori himnuszok hangján szinte vallásos hittel fordul a szeptemberi naphoz. Egy nem létező Istenhez fohászkodik.

Azt mondja, hogy ő még maga szerint méltó lenne az életre. Álmodik a jövőről még, a közelgő halállal szemben. Újra szeretne élni és hinni az életben. Természet halála: „megérett a dinnye". Az élethez való reményét a haldokló természet csodája táplálja.

Vidám, játékos rímmel fejezi be, az újra felfedezett világnak minden apró részletét megcsodálja áhítattal, mint a gyermeki világban, ahol minden szépséggel telik meg.

Vers csúcspontja: újjászülető lélek felkiáltása: „jaj, minden olyan szép, még a csúnya is" - az élet tartozéka a fájdalom is. A létezés a nemléttel szemben gyönyörű.

Meg akarja mutatni az élet legapróbb részleteit, tárgyait is, amelyek mind szépnek tűnnek.

Kérdő mondatok sokasága: választ nem kapunk rá, az elmúlás ellen lázad: a megtalált hittel = KINCS, lázad az idő múlásával szemben.

Oldal: Kosztolányi Dezső
Ingyen tanulás csak Neked! - © 2008 - 2024 - ingyentanulas.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat